A sz@rlavina nem válogat

Nemrég egy beszélgetésben szóba került a tervezett pedagógus státusztörvény.

Akivel beszéltem – még csak nem is hallott róla.

 

Amikor elmondtam nagy vonalakban, hogy mi ez, jött azzal, hogy ez engem mit érdekel, hiszen én már nem tanítok…

 

Elmagyaráztam, hogy nem csak engem, de őt is, és minden kormánypártit/ellenzékit/semlegest is ugyanúgy fogja érinteni ennek a hatása:

Ha a pedagógusokon átnyomják ezt a borzalmat, és aztán kiterjesztik pl. az egészségügyre, a katonaságra, erre, arra, és aztán hopp, már csak azt veszed észre, hogy már a te szakmádra, hivatásodra is ugyanez érvényes…

 

Megkaptam azt is, hogy én minden sz@r ellen lázadok meg hőbörgök.

 

Igen, a SZ@R ellen lázadok. És hőbörgök. És fogok is.

Még akkor is, ha egy-egy ügy engem személy szerint, direktben nem is érint.

Mert túl tudok tekinteni a saját szűk kis önös érdekeimen, és tudom látni a nagyobb egészet.

Mert értem azt, hogy a saját kis világomra a külső egész is hatással van, ha akarom, ha nem.

Mert fel tudom mérni, mennyi minden lehetne sokkal jobb, ha nem egyes emberek zsebébe vándorolnának az óriási pénzek.

 

És nem ilyen világot, nem ilyen országot, nem ilyen életet akarok a gyerekeimnek.

És magamnak sem.

 

Ha valami sz@r, akkor nem az a megoldás, hogy mártírt csinálunk magunkból, meg jól sajnálgatjuk magunkat, mert “itt élned, halnod kell”, mert te igazi hazafi vagy…

 

Szeretem az országot, szeretek magyarnak lenni, kényelmes, hogy a környezetemben mindenki megérti a nyelvet, amit beszélek.

És azt nem szeretném ilyen urambátyám világban, ilyen lezüllesztett rendszerben, ilyen eszement lopásra épülő, “jobbágyokat” nyíltan sárba tipró és totálisan hülyének néző, nagyzoló urasági világban leélni.

A fiaimat is arra biztatom, ha nem lesz itt változás, menjenek, menjünk.

 

 

De ha nem tudunk rajta változtatni – akkor helyet kell változtatni. Akkor is, ha kényelmetlenséggel jár.

Akkor is, ha veszteségekkel is jár.

Mert egy életünk van.

És azt NEM KELL úgy, olyan körülmények között “elszenvedni”, amit a gép dobott.

 

Kedves kormánypártiak!

Kedves nem kormánypártiak!

Mindenki, aki csak sopánkodik, meg másokat hibáztat, meg másokra vár, de ő maga nem mozdul – “mert engem ez nem érint”…

 

Hazudhatjátok magatoknak még egy darabig, hogy itt minden szép és jó, minden a jó irányba halad…

Gondolkozhattok úgy, hogy majdcsak lesz valahogy, majdcsak túléljük ezt is.

Tehettek úgy, hogy ami azonnal és közvetve nem érint benneteket, annak el sem gondolkoztok a későbbi lehetséges hatásain, és szemet hunytok felette.

Hibáztathattok mindig, mindenért mást, mint a valódi okot, okozót.

Hangoztathatjátok, hogy “de hát az is lopott, meg amaz is lopna”, meg hogy “úgyse tudunk ellene tenni, akkor inkább maradjon ez”.

Bízhattok abban, hogy benneteket, a kormányhívőket/a lapítókat/ a mártírokat/a kussolókat/a fotelharcosokat… majd valami csoda folytán elkerül a sz@rlavina, és majd csak a “hülye libsik” fognak szívni, mint a torkosborz.

 

De sajnos, a sz@rlavina – természetéből fakadóan – nem nézi, ki milyen oldalon áll.

 

Aki, ami útjába kerül, azt elönti, válogatás nélkül.

A valóság előbb vagy utóbb, valamilyen formában majd nektek is jól bemos egy nagy tockost.

 

Csak akkor már késő lesz.

Már most is késő.

Amikor majd konkrétan az a csoport kerül terítékre, amibe már ti is beletartoztok, és ellenetek hoznak olyan eszement törvényt, amit most a pedagógus társadalom teljes totális bedarálására, és az oktatás kinyírására terveznek – na majd akkor jön a megvilágosodás, ha előbb nem.

 

Csak akkor már nem lesz kitől várni a “megmentést” és addigra már nektek sem marad eszközötök…